Írásaim a művészetterápia kapcsán

                                     Hová rohantok, srácok?

Csoportot – esetemben művészetterápiás csoportot – tartani jó. Amellett, hogy együtt haladnak, fejlődnek a résztvevők, hogy közösen látjuk, ki, hogyan küzd meg a démonaival, fedezi fel a problémái gyökerét, sok mindenre engem is ráébresztenek, sok mindent nekem is megmutatnak a világból a jelenlévők. Jelen esetben a kamaszok.

Akik kedvesek, nyitottak, amikor belépnek a terembe, ahol hetente találkozunk.
Miközben, elvileg zárkózottak, maguknak valók – így mondták bemutatkozáskor.
Akikkel, akár két órát is át tudunk beszélgetni mindenféle különleges gyakorlat, feladat nélkül.
Miközben, nem igazán beszédesek – ahogyan ők vélekednek magukról. 

Mint sokatmondó feladat, egyik alkalommal térképet késztettünk a fiatalokkal – Életút térképet.
Jómagam is részt vettem néhány éve, csoporttagként ebben a gyakorlatban huszonévesekkel és idősebbekkel.
Készítsd el az Életút térképedet, abban a rendszerben, azokkal az eszközökkel, ahogyan a leginkább szeretnéd.
Ennyi volt az instrukció, amit akkor kaptunk.
Érdekes és izgalmas alkotások készültek – ki, ki máshogy fogta meg a hallottakat. Kincses térképre emlékeztetőtől kezdve bonyolult szimbólumokkal, részletes pontokkal, beosztással, nyilakkal vagy akár csak egy tárggyal kifejezett életutak rajzolódtak meg az alkalom végére.
Egy volt a közös bennük: volt egy kiindulópont, legyen az akár a születés, akár az első emlék, majd megjelentek a fontos életesemények, jelentős élmények, döntések, és volt egy aktuális vége. Általában az, ahol az illető éppen tartott.
Különleges gyakorlat volt.

Ezt vittem el a tiniknek. Több csoportba is. Kíváncsi voltam, ők hogy látják az életüket – és bár még sokkal több van előttük, mint mögöttük, úgy gondoltam, az érzékeny kamaszoknak biztos lesz mit megjeleníteni a papíron.
Így is történt. Voltak, akik azonnal nekiláttak, volt, aki kicsit hezitált és utána kezdett el színezni, formákat létrehozni. Voltak, akik szakaszokban rajzoltak, volt, aki aggódott, hogy biztos ronda lesz – és volt, aki jó ideig csak ült a lap fölött. (Ez sem baj, ha valaki nem szeretne részt venni a feladatban, az is rendben van.) Tíz perc elteltével aztán ő is belelendült, később azt mondta, most már az a baj hogy szerinte nem lesz elég ez a lap…
Amikor lejárt a térkép készítésre szánt idő, beszéltünk az elkészült művekről. Minden alkotó a sajátjáról, és egymáséiról is.
Nekem pedig elkezdett kerekedni a szemem. Attól, amikor sokadik alkalommal, a sokadik csoporttag is arról beszélt, hogy a képén ez itt az egyetem, a főiskola, amaz ott az, amikor már elismert szakemberként dolgozik; illetve, volt, akinél a felnőtt tolmács, szakács, újságíró, sportmenedzser vagy stílustervezői karrier is megjelent.
Középiskola elején, közepén járó tiniktől!

Fotó: Image by Freepik 

Megcsapott az emlék, hogy ilyen idős koromban tényleg, mi is azt hallgattuk. Hogy mi lesz majd az érettségin, hogy tanuljunk, különben nem fogunk levizsgázni. Tételekből feleltünk, hogy az érettségi és utána a felvételi jól sikerüljön. A rokonoktól egész gimnázium alatt jöttek a kérdések: "No, mi leszel?", "Eldöntötted már, hogy hová mész?", "Tovább tanulsz?", "Van ötleted?"

Miközben nem, nem volt!
De másról sem szólt az élet, mint arról, hogy mi lesz MAJD.
Az, hogy mi VAN, hogy, hogyan érzem magam, mi foglalkoztat, van-e kérdésem, van-e bármi, amiről beszélni szeretnék, nem került elő. A napi dolgok, a szerelmek, barátok, dilemmák mind másodlagosak voltak – én legalábbis úgy éreztem. Mert az harsogott mindenhonnan, hogy a jövő, a vizsgák, a választott út! Azzal hogyan lesz, azzal mi lesz!
Ezt láttam most ezeknek a gyerekeknek az alkotásaiban is.
Ők, a jelenük – vagy akár a múltjuk – alig volt látható. Létezik, persze, de arról, most, úgy tűnik, senki nem beszél. Mert a környezet, az iskola a jövőre koncentrál. Ezért ők is. Ez a téma a suliban, vagy ha valakinél összejönnek. Ebben élnek, ez van folyamatosan, amolyan láthatatlan plakátként a szemük előtt. Aki pedig nem tudja, hogy állatorvos, ügyvéd vagy éppen fodrász szeretne lenni, az húzza össze magát.
És még nem tudják, hogy semmi baj nincs azzal, ha még nem tudják!
Nekem sem hitték el, láttam rajtuk.
De megértem. Anno, én sem hittem el senkinek. Hiszen mindenhonnan az folyt: ha most nem teljesítek, elvesztem. És nincs is nagyon következő esély, újabb próba.

Amikor a felnőttekkel egy csoportban késztettük a térképet, a múlt, az abban megélt események, a jó, rossz emlékek, kihívások, kapcsolatok, csalódások, örömök, újrakezdések is szerepeltek rajta. Mi már tudtuk, hogy lehet váltani. Akár többször is. Pont ezért – és nem csak azért, mert idősebbek voltunk – jobbára a korábbi események töltötték ki a lapot.
A jövő… Azt majd meglátjuk.
A kamaszok viszont csak jelképesen jelenítették meg azt, ami volt, ami már mögöttük van, ami élmény, ami érzés, ami tapasztalat. Náluk a jövő volt a központ. Hogy mi lesz majd. Hogy melyek a tervek. Hogy mit vár az iskola. Mintha a jelen csak azért lenne, hogy megágyazzon a jövőnek.
Csak akkor mikor élnek? Mikor lesznek igazi tinik, mikor élik meg azt, amit ebben az életkorban kell?
És ez mennyiben hat, üt vissza máshol? Mennyiben befolyásolja azt, amit annyiszor hallok, olvasok, hogy a maiakra több a panasz, hogy kezelhetetlenek, közönyösek?

Nekünk, a felnőtt csoportban, egyértelmű volt, hogy van második, harmadik, sőt, sokadik esély. Hogy mindig lehet újra kezdeni. Mert az élet színes és rajtunk áll, hogy merre megyünk a forgatagban.
Náluk, a tiniknél, viszont leginkább a rohanás, az elvárások tömege – és a még ismeretlen jövő beosztása, megtervezése, illetve annak elbukásától való félelem emelkedett ki a rajzokból.
Amelyekben alig szerepelt a múlt vagy a jelen.

Azt hiszem, mindannyiunkban jó lenne kicsit megigazítani az időt.
Támaszkodni a múltra, nagyon élni, élvezni a jelent – és könnyű várakozással, bizalommal gondolni a jövőre.
Jó lenne.

/Több csoportban, sok fiatal csoporttagnál tapasztaltam, amiről a szöveg szól – ez maga az írás apropója. Viszont egyik karakter sem vezethető vissza konkrét személyhez.
Akikről írtam, kitalált alakok, én hoztam létre, én gyúrtam össze őket – bizonyos dolgokat ki is hagyva – azokból az érzésekből, tapasztalatokból, meglátásokból, amelyek a korábbi, számos csoportfolyamatból kihallatszottak.
Mindezt azért, mert a csoportban bizalmat szavazunk egymásnak, és ami ott elhangzik, az ott is marad./